Muzsikusként mindig rengeteget gondolkodtam azon, hogy miként ragadja magával a teljes lényem egy-egy dal vagy zenemű jobban, mint a legtöbb, egyébként szintén kiváló másik.
Egy idő után egyértelművé vált, hogy Vivaldi, Bach, Debussy, Rachmaninov, Bartók Béla, a The Beatles, Lana Del Rey, Bobby McFerryn, Morricone, a Dead Can Dance, Ólafur Arnalds, Omar Faruk Tekbilek, Yann Tiersen és még rengeteg más (számomra) zseniális művész képes úgy meglátni, megragadni és hangrezgéssé transzformálni az Élet, a Létezés feltétel nélküli szeretetének, az Életszerelemnek egy-egy pillanatát, ahogyan más nem. És, ami ugyanilyen fontos, képes odaadni, megosztani másokkal! Jómagam azt tapasztalom, hogy talán ez a lényege mindennek: átadni az Életet egymásnak, és újra egyesülni az átadás által a mindennapok jelenében.
Talán ez lehet a mindannyiunkban ott élő művész természetes életfeladata: Szerelmesnek lenni az Életbe!
Bármilyen művészeti ágban tevékenykedünk, nem lehet ennél hasznosabb és magasztosabb célja a művészetünknek: képesnek kell lennünk megmutatni az embertársainknak és fenntartani bennük az Életszerelem élményét, különben egy darab húsként próbáljuk csak túlélni azt a 70-80 évet, amit itt töltünk, ebben a testben.
Mindannyian művészi szintre tudjuk emelni a képességeinket, a munkánkat, a tevékenységeinket az életünkben, de sokszor nem érezzük ezt elég fontosnak. Nem mindig vagyunk képesek meglátni és értékelni, hogy a belső, lelki világunk összekapcsolása a külvilággal egy alkotó, elmélyült, megváltozott tudatállapotban, a teljesség, a kiterjedtség, a nem elválasztottság élményéhez és tapasztalásához tud vezetni.
Pedig valójában talán csak ez képes táplálni az ideiglenesen anyagba öltözött lelkünket, ami ugyanolyan fontos mint a fizikai testünket az elérhető legtáplálóbb, legtisztább ételekkel ellátni és életben tartani. A szenvedés és a fájdalmaink szűrőjén keresztül tapasztalva a világot sokszor nem hiszünk abban, hogy mindannyian tele vagyunk csodákkal és az Életet minden nap ünneplő képességekkel. Amíg nem vagyunk képesek meglátni magunkban a létezés értelmét és értékét, addig érthetően másokban is nehezen látjuk meg azt. Az életünk ekkor gépies cselekvéssorozattá, rutinná válhat, pedig nem lehet annál magasztosabb életfeladat, mint meglátni egymásban a spontán, változatos szépséget, ahogyan az Élet utat tör magának minden fájdalmon keresztül, sokszor a legnagyobb nyomorban, vagy pokolian reménytelennek tűnő élethelyzetben.
A megállíthatatlan, embertől függetlenül is mindig létező Életerő és élni akarás változatos szépségét kell a felszínre emelnünk és odaadni egymásnak, hogy tükörszerűen tapasztalhassuk egymás szépségét és táplálkozhassunk egymás kiapadhatatlan szeretetéből. Talán ezzel tudjuk hozzásegíteni egymást, hogy meglássuk magunkban az Életszerelmet: visszatükrözni a szépséget az embertársainkban, hogy jobb emberré válhassunk, mint amilyennek ideérkeztünk a bolygóra.
Comments