Amióta ebben a testben élek, kapukon át jövök-megyek.
Édesanyám kaput nyitott magában a világok között, hogy ebbe a létformába születhessek és Édesapámmal közösen emberi testbe öltöztettek, emberi hanggal, emberi látással, és a többi emberi észleléssel felruházva.
Innentől fogva kapu emberek, kapu helyzetek, kapu vallások, kapu tradíciók, kapu táncok, kapu zenék, kapu kapcsolódások, kapu meditációk, kapu világok vezetnek keresztül magukon.
Mindegyik elvezet egy másik világba, egy újabb kapuhoz, ami egy újabb világba vezet egy újabb kapuhoz és így tovább, egyre több felesleges ágat lenyesve az illúzióim fájáról.
Vannak visszatérő átjárók és vannak soha vissza nem térők.
Miközben átkelek, szinte mindig érzem, hogy újra át kell-e majd mennem, mert képtelen vagyok tanulni az átkelésből, de azt is, ha többé nem kell erre járnom.
Időről időre azonban felsejlik a kapuk szivárványszerű természete és a hozzájuk való viszonyulásom, és ilyenkor határozottan érzem, hogy ezek a kapuk bennem vannak. És benned. Mi találjuk ki őket egymásnak, hogy úgy tűnjön, tartunk valahonnan valahová.
Pedig a közös jelenünk nem tart sehonnan sehová. Mindig tökéletesen jelentőségteljes, frissen létező, időtlen és tanító.
Ezért határozom el minden nap, hogy többé nem ácsolok fából és nem kovácsolok vasból díszes kapukat, hanem csodálom, ahogyan azok áttetsző szivárványként megjelennek, és búcsú nélkül gyönyörködöm bennük, amikor a 7 szín egymásba oszlik és végleg visszaolvad a végtelen térbe.
Comments